Csend…

Mert hogyan is viselhetnéd méltósággal egy olyan döntésed következményeit, amit restségből, önzésből és félelemből hoztál? Hogy nézhetsz szembe azzal a ténnyel, hogy egy olyan részednek engedted át az irányítást, melynek lényegében keresnivalója sincs benned? Hogy lelhetsz nyugalmat, ha a legsötétebb mágiával világra hozott vihar tombol a világodban, és minden erőd felhasználtad a démon megidézésére? A kontroll kicsúszni látszik a kezeid közül. Vagy már régen nincs is köztük…

Nincs helyed, mert minden menedéket lerombolsz, Shiva tombol benned és általad. És ez lehet egy nemes feladat: elpusztítani mindent, hogy tiszta lappal kezdjen az Élet egy új fejezetet. De ki akar Shiva pusztító ökle lenni?

Sebeket ejtettem. Mély, fájó, lüktető sebeket. Nem magamon, mégis én vérzek el. Látom, ahogy Önzéssé lettem, és romboltam. Látom, ahogy az utolsó csepp szeretetet is kiszipolyoztam, majd eldobtam azt, akit az égbe kellett volna emelnem. Látom, ahogy meggyőztem magam arról, hogy ez nem kell már, menthetetlen.

Pedig csak nem akartam. Nem akartam eléggé, nem szerettem eléggé, nem dolgoztam eléggé. Elfogytam. Meg sem tudtam mutatni azt, aki egykor voltam. Még egy villanásra sem gyúlt lángra bennem az a mérhetetlen tűz, amivel szeretni tudtam nem is olyan rég. Pedig szeretem. Pedig megérdemelte volna. Talán jobbat érdemel nálam, ezért kelt fel Shiva és zúzta porrá ezt a félkész szentélyt…

Létezik olyan út előttem, ami visszavezet egy új kezdethez, vagy csak a csend vár rám?

Szingularitás

Anyagba süppedt létünkbe süpped az anyag.

Munkára fel!

Megnyújtottuk az időt, most tisztítsuk meg a teret…

[ Tovább is van, a teljes bejegyzés olvasásához... ]

Falevél

Egy évet lépett mérföldes csizmájával az Idő. Vagy többet? Nem tudom már, nem is számít. Minden ősszel, az első falevelet ágáról elszakító szellő egy szőke haj, és a vörös posztókabát gyapjúszálkavalkádját átjáró parfüm illatát hozza. És történetünk lehetne cukormázas nyálregény is, de nem ezt a felét szeretném elmesélni. Ennek most csak annyiban van vonatkozása, hogy minden erősebb emlékem annyira élénken él a fejemben, hogy illatok, ízek, érintések szintjén is fel tudom idézni őket. Az ősz, a falevél, a gesztenyeszedés, a haj és a parfüm… Ezek életem legboldogabb időszakát jelentik. Nem kapaszkodok már jó ideje ebbe az emlékbe, talán éppen ezért lett annyira gyönyörű és meghatározó. De ami nagyon szokatlan, hogy mostanában folyamatosan érzem ugyanazt a boldogságot. Persze nem ugyanaz, de ugyanolyan jó. Olyan, mintha meg tudnám ölelni az egész világot, hogy „itt vagyok gyerekek, szeretlek titeket! Píszenláááv, táncoljunk!”

Ha pár évvel fiatalabban ezt a giccsparádét teszik elém, amit éppen összeírni készülök, biztos elhányom magam. De ennél kevesebb túlzás nélkül nem érezném hitelesnek, nem vagyok akkora író, hogy egyetlen szóvá varázsoljam össze ezt az érzést, hogy akkor és ott, amikor olvasod, azt mondja, amit leírtam. Ne többet, és ne kevesebbet, azt.

Az emberekkel az a baj, hogy görcsölnek. Nem tudják egy pillanatra sem elengedni magukat, mindenáron célokat akarnak elérni, megfelelni mindenkinek – vagy éppen nem, kipipálni mindazt, ami nekik megfelel – vagy éppen nem, és közben elfelejtenek élni. Nem a céltalanság pártfogója vagyok, és a célhajhászást sem támogatom. Egyszerűen azért üvölt belőlem – és természetesen mindenki másból is – minden egyes tett, gondolat, hang, mert szeretetlenség van. Pedig nem erre vagyunk ítélve, mi – és nem az emberiség nevében értve mi – vagyunk a felelősek azért, amit az életünknek nevezünk. Egyenként, személyenként, én és te felelünk a saját életünkért. És ha ez alól a felelősség alól nem kibújni próbálok bármi áron, hanem kihúzom magam, és megélem, mivel jár ez, na akkor vagyok boldog. Nincsenek problémák, csak kifogások az életből fakadó felelősségem alól. És háhá, most láss csodát: a lehető legostobább dolog nem megélni ezt…

Köszönöm a szót.

Széllel szemben

Dongóvá akarom álmodni magam. Szállni virágról virágra, évezredek ösztönei által vezérelve, intuíciómat dióhéját feltörni, és kiengedni lelkelm eldugott sarkaiból a Szellemet, Önmagam kezébe adva végre az életem. Te, aki bennem laksz, tedd, amit tenned kell, vesd le elnyűtt ego-köpenyem, minden maszkom, valóssá tett énképeim, tégy azzá, amivé születtem. Segíts végre magam mögött hagyni a múltból hozott terheket, és emelj a magasba, a felhők fölé, hogy a vattamezőket érintve lábaimmal. Száguldani, végtelen, gomolygó örvényalagutat szántani a hófehér, napfényben ragyogó párába.

Szabad akarok lenni végre, letudni a tartozásaimat emberi és anyagi oldalon, élni annak, amit szeretek: festeni, rajzolni, zenélni, beszélgetni, találkozni, elválni, emlékezni, álmodni.

Add, hogy erőt meríthessek belőled, járd át minden sejtem, nyúlj a hónom alá, és segíts továbbmennem. Tudom, érzem, már nem kell sok. Csak egy pár apró lépés… Néhány parányi mozdulat…

„Lucy in the sky with diamonds”

[ Szabinának, mert annyira szépen kérte... :) ]

Nyílik a szemem, a valóság és a színek rengetege egyre jobban pulzál a látásom perifériáján. A tér szépen lassan a valószínűség ködévé oszlik, az idő pedig önnön linearitásába omolva szereti világra a teret és időt nem ismerő szabad szellemet. Szeretlek titeket – kúszik fel a forró érzés a gerincem mentén egészen a tarkómig – téged, titeket, mindenkit! Majd az önzés áporodott szaga is felüti fejét, ő sem hiányozhat, nyilván. Azt duruzsolja szívednek: szeressetek engem is! Csak egy kicsit!

A világ cirkusszá lesz, s te benne egy a sok tarka madár, teknős vagy zsiráf közül. Ki akarsz tűnni, szeretnéd, hogy észrevegyenek, szeretnél meglapulni és rettegni, nehogy egy járó-kelő rádtaposson a fűben, igen és nem, fekete és fehér tátongó szakadékai közt ingázol szűntelen, hogy kicsit végre közelebb hozd a kettőt az egyhez. De a sokezer éves modell csak nem enged, a reuma minden rugalmasságát felfalta, ő már nem akar változni.

Írd le a leírhatatlant! Ennél nagyobb baromságot nem is kérhetne senki. És mégis… Mi, ha nem ez a hozzám hasonlók mozgatórúgója? Kérj lehetetlent, és meg fogom mutatni, hogy semmi sem az! De az alkotáshoz erő kell, emberfeletti. És alázat, amivel alárendeled magad az útnak, ami szépen lassan – ha hagyod – azzá formál, akivé lenni szeretnél. Csak az önzés és a megszokások bilincse ne szorítana úgy.

Írd meg a megírhatatlant! – és én írom szakadatlan, a szavak és érzések tavában fürdöm, kavarog koponyám falai közt a gondolatok hurrikánja, már csak egy hajszál és kitör. Még… Még egy aprócska hajszál. De nem, a társadalmi elvárások, az oly szenvedélyesen gyűlölt rendszer is köt. Vagy épp én kötöm magam hozzá. Azt kéne csinálni, amit szeretek, amire kivétel nélkül minden ember született: alkotni. Zenét hallgatni és írni, festeni, rajzolni, szobák falát teljes testtel és lendülettel telefirkálni. Mindazt, ami érzés papírra, vászonra, hangfalra vetni, kitombolni magamból a serdülőkori – és a világot amúgy tökéletesen jellemző – világfájdalmat. Mások helyett is üvölteni, kiélni a szenvedésüket, ha már ők nem képesek rá, csak végre éljünk már egy olyan világban, ahol az embernek ha van is problémája, nem siránkozik rajta, hanem megoldja!

És huszonegy évesen itt ülök egy neves irodaház mégnevesebb cégének irodájában. Persze nem mint helyi munkásember, és még csak az öltönyt sem kellett magamra vedlenem. És nem értik, ki vagyok, kik vagyunk, miért vagyunk itt, miért vagyunk kiemelve közülük, és miért nyalják csillogóra a seggünk. Talán pletykálnak is rólunk, mert annyira kilógunk a sorból. És mégis… Mit keresek itt?

Szabina… Ahogy mondtam, nem megy. :) Ez kicsit olyan, mintha azt kérném tőled, hogy rajzold le a szeretetet – „etetet” milyen furcsa szavak vannak… Ne egy szívet, ne egy párt, még csak ne is egy elcsépelt, giccses, unalomig nyúzott metaforát. Az érzést magát. Azt hiszem a legtöbb művész törekedett erre, vagy legalább megfogalmazódott benne a vágy, ha épp nem ez a vágy mozgatta egész munkásságát, hogy érzéseket fogalmazzon meg alkotásaival. Azt hiszem erre a ma embere nem alkalmas teljes mértékben. A zene, írás, egy festmény ébreszt ugyan érzelmeket, de nem az érzelem maga. Azt hiszem bármiféle művészetnek csak úgy van értelme, ha a cél nem más, mint érezni és éreztetni a mű által. Ezért is kell még nekem sokat tanulnom… Talán egyszer, később, ha már jobban hiszek magamban, és le tudok szólítani – sikerrel :) – tarajos lányokat, akkor megpróbálom újra, és leírom neked a Szeretetet. Etetet…

Újra

Dobozokban látod az életed. Minden emlék, kacat és néhány olyan tárgy is, amit használni lehet valamire. És mindez csak látszat, az élethez ténylegesen egyetlen dologra van szükséged: önmagadra. Magadra és a pillanatra, amiben vagy, mert tenni csak a jelenben tehetsz bármit is.

Közhelyek. Sugárban törnek elő belőlem, de nem mint fény… Mint alkoholos okádék. Értelmetlen, haszontalan, céltalan tudattalanság. A fény máshogy hajt ki. Először apró kis valószínűség-szálakban, majd a színek ölelésében összegabalyodva körbefonják a testet. Zavart képalkotások, a rothadó réteg alól felszínre buggyanó egység, ami összeköt, ami megalázva magába szippant. És várod a csattanót, a nagy poént, amikor az egész közönség műfogsorát csattogtatva-vicsorítva vihog a kalapnak is csinos parókája alól. És röhög a műsorvezető, röhögnek a biztonságiak, röhögsz te magad is. Csak már fogalmad sincs min. De a csattanó csak nem jön, az időt betonba öntik, a pillanat végtelen, az égbe vezető létrává nyúlik. Sem az elejét, sem a végét nem látod, jó ideje már, hogy elkezdted megmászni. Viszont minden újabb létrafokot átlépve új kereten nézhetsz a tértelen világra.

A dobozok kipakolva, áthoztál minden kacatot a múltadból, minden rendben, minden olyan lesz, mint régen, semmi sem változik. Az írás valóságos megcsalása az öncenzúra. Hagyni, hogy az igaz, őszintén teremtett mondatok, szavak, betűk és levegővételek vibrálását megfojtsd a a vélt erkölcsök mocsarában… Mintha csecsemőt ennél.

Négy negyed. Duruzsol a fülembe, masszírozza a szívem, lüktet minden sejtem. Ha mindent megértesz, kösd fel magad, nincs itt dolgod már. Inkább érezz, zárd be a füle… Amit leírtam, itt marad – és a kezem már a del gombon.

Halvány füstként csorog el belőlünk az élet, amit a lehelet is semmivé terel. Ez nem elmúlás, viszont feloldódás a világban. Hagyni, hogy átjárjon a levegő, amit milliárdok lehelnek a légkörbe, amit őseink is be- és kilélegeztek. Benne van a virágok illata, a víz édes-mocsaras párája, az autók hangja, madarak éneke, egy hárfás dala, minden, ami létezik és valaha létezett. Ősrobbanás, vagy Isten/isten módszeres, ám főpróba nélküli agymenése? Mit számít? Egy azon ősi anyag, vagy csettintés eredménye vagyunk. Egy rendszerben élünk, egy fajhoz tartozunk, egy bolygót használunk az úton. Ha ezt akár egy pillanatra is átérzed…

Megint túl sokat beszélek helyetted, nem hagylak gondolkozni…

A spirálok

(Ehhez az íráshoz remélem a gondolatformálás alatt megszülető rajzok bescannelt képeit hamarosan be tudom illeszteni.)

 

[ Egy – A tegnap margójára ]

A fény teremt. A fény által nem létezhet semmi. A fény a mindenség, a sötétség a semmi, és egyik sem létezhetne a másik nélkül. És most kicsit kevésbé elvontabban…

Már általános iskolában megtanuljuk, hogy mindazt, amit látunk, csak azért láthatjuk, mert visszaveri a napfényt, amit a szemünk aztán érzékel. Akik járhattak iskolába, azt is megtanulhatták, hogy a Nap nélkül a Földünk csak egy kopár kőgolyó, egy nagy Hold lenne. A fény ad életet, és a fény által látunk, de a mára idejétmúlt szemlélet is érvényesül: a szemünkből, a lényünkből indulnak ki a sugarak.

 

[ Kettő ]

Képzeld el a Göncöl szekér képét. Vonalak vannak lelki szemeid előtt? Most kicsit figyelj jobban a pontokra. Fejtsd le róluk a 2D linearitását, az őket összekötő vonalakat. Mindegyik pont önálló, emberi léptékkel mérve mindennél hatalmasabb, az univerzumhoz mérve kiterjedés nélküli, egy dimenziós pontok. És most kösd össze őket máshogy. Minden lehetséges módon…

Ismerd fel, éld meg csak egy pillanatra, hogy ahogy azokat a pontokat is bárhogy össze lehet kötni, úgy minden atomod, és még azon belül is minden elektron, proton, muon, bozon, stb. összeköthető egymással képzeletben. Nézz fel az égre, és érezd át, hogy a csillagokkal is így vagy összekötve, és a csillagok minden atomi és szubatomi részecskéje, a te hasonló részecskéddel is összeköthető. Lásd a hármas csoportokat, minden pont mindegyikkel hármas párokba állítható, háromszögekbe. A háromszögek alkotta háló-szövet okozta metszéspontok határozzák meg az anyagi részecskék helyzetét a térben.

 

[ Három ]

Ha előtted van az előző háló, akkor felejtsd el újra a vonalakat, csak a mérhetetlen mennyiségű pontot próbáld megőrizni lelki szemeid előtt. Képzeld őket apró csillagoknak a csillagos égen, ahol a közelebbiek a fényesebbek, a távoliak az apróbb, épp csak derengő fénypöttyök. Most nézz a kezedre. Nézd a határt, ahol elválik a levegőtől. És képzeld el a rengeteg pontot. A tested helyén minden, ahol kitöltöd a teret, sokkal sűrűbb, ragyogóbb a csillagtenger. Látod, hogy semmilyen vonal nincs köztük, érzed az üres teret, ami a végtelenül sok részecske között feszül? Látod a semmi sötétjét, és a minden csillagtengerét? Most lásd újra a vonalakat. De ne a háromszögeket figyeld, inkább képzeld el sima, ragyogó, rezgő fényszálként azt a végtelen sok lehetőséget, ahogy össze lehet ezeket a csillagokat kötni. Hullámok, amik folyamatosan rezegve kötik össze az anyag végtelenül apró pontjait.

A kvantummechanikát, a húrelméletet, egy másik dimenziót látsz…

Lehetőségek

Nem az számít, hogy mivel támasztasz alá egy nemet, hanem az igenben rejlő csodák lehetősége. A nem, bármit teszel vele nem marad. Elutasítás, elzárkózás, az életet rejtő szelencére öltött lakat. Az igen elfogadás. Az igen kaput nyit, felbontja a lakatot, és életet fakaszt.

Az élet nem más, mint egy hatalmas játék. Minden pillanatban ott a szelence a zsebedben, a csodák kimeríthetetlen forrása. Ha le tudod venni a lakatot, igent mondasz az életre. És akkor megtörténik minden csodák legnagyszerűbbike: hagyod, hogy az életed magától haladjon. Az élet, a létezés érted van. És ha nem kapaszkodsz görcsösen mindabba, amit akarsz, akkor meghozza neked mindazt, amire vágysz. És ez ennyire egyszerű. Az emberek szeretnek mindent a végletekig bonyolítani. Nem képesek hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek velük, mert minden mögött az okokat keresik, és közben elszalasztják azt, aminek valóban van értelme, nem veszik észre a csodát.

Ami bonyolult soha nem lehet tiszta és szép. Az egyszerűség a valódi érték, és az egyetlen igazság.

Maradj meg egyszerűnek, hagyd, hogy az egyszerű dolgok öleljenek magukhoz, hagyd, hogy szeretetben létezz és fogadd el, amit az élet hoz számodra! Tudj igent mondani, tudj őszintén, igaz szívvel igent mondani, és a boldogság beragyogja az életed.

Fényváros

Csodálatos helyen jártam. Egy meditációm új, ismeretlen világba vitt. Anyagtalan térben, megfoghatatlan szürkés-ezüst fényörvénylésben egy gömböt láttam. A gömbből egy képzeletbeli tetraéder csúcsaiba lábak nyúltak ki. Három láb egy láthatatlan talajon állt, a negyedik az ég felé nyúlt. Az anyaga meghatározhatatlan, grafitszerű, csillogó fekete kristály, a gömbhöz közeledve azonban mintha üvegbe folyt volna át ez a kristály, a gömb maga átlátszó volt. Az egész építményt nagyon messziről láttam, de roppant méreteit éreztem. Nem volt viszonyítási alap, mégis az ember érzékei számára szinte hihetetlen hatalmasságot szakított ki a térből.

És az üveggömb belsejében, a falakon túl a legnagyobb csodát láttam. Egy fényből épült várost. Felhőkarcolókkal, dómokkal, parkokkal, mindez fénysugarak billióinak szövedékéből. És mikor úgy éreztem, közelebb kell mennem, nem tudok betelni a látvánnyal ilyen távolságból… Akkor a gömb belsejében – mintha a burok az anyaméh lenne, a város helyét egy-egy pillanatra felvillanva egy magzat vette át. A csöppséget is tiszta, ragyogó, isteni fényből szőtték…