„Lucy in the sky with diamonds”

[ Szabinának, mert annyira szépen kérte... :) ]

Nyílik a szemem, a valóság és a színek rengetege egyre jobban pulzál a látásom perifériáján. A tér szépen lassan a valószínűség ködévé oszlik, az idő pedig önnön linearitásába omolva szereti világra a teret és időt nem ismerő szabad szellemet. Szeretlek titeket – kúszik fel a forró érzés a gerincem mentén egészen a tarkómig – téged, titeket, mindenkit! Majd az önzés áporodott szaga is felüti fejét, ő sem hiányozhat, nyilván. Azt duruzsolja szívednek: szeressetek engem is! Csak egy kicsit!

A világ cirkusszá lesz, s te benne egy a sok tarka madár, teknős vagy zsiráf közül. Ki akarsz tűnni, szeretnéd, hogy észrevegyenek, szeretnél meglapulni és rettegni, nehogy egy járó-kelő rádtaposson a fűben, igen és nem, fekete és fehér tátongó szakadékai közt ingázol szűntelen, hogy kicsit végre közelebb hozd a kettőt az egyhez. De a sokezer éves modell csak nem enged, a reuma minden rugalmasságát felfalta, ő már nem akar változni.

Írd le a leírhatatlant! Ennél nagyobb baromságot nem is kérhetne senki. És mégis… Mi, ha nem ez a hozzám hasonlók mozgatórúgója? Kérj lehetetlent, és meg fogom mutatni, hogy semmi sem az! De az alkotáshoz erő kell, emberfeletti. És alázat, amivel alárendeled magad az útnak, ami szépen lassan – ha hagyod – azzá formál, akivé lenni szeretnél. Csak az önzés és a megszokások bilincse ne szorítana úgy.

Írd meg a megírhatatlant! – és én írom szakadatlan, a szavak és érzések tavában fürdöm, kavarog koponyám falai közt a gondolatok hurrikánja, már csak egy hajszál és kitör. Még… Még egy aprócska hajszál. De nem, a társadalmi elvárások, az oly szenvedélyesen gyűlölt rendszer is köt. Vagy épp én kötöm magam hozzá. Azt kéne csinálni, amit szeretek, amire kivétel nélkül minden ember született: alkotni. Zenét hallgatni és írni, festeni, rajzolni, szobák falát teljes testtel és lendülettel telefirkálni. Mindazt, ami érzés papírra, vászonra, hangfalra vetni, kitombolni magamból a serdülőkori – és a világot amúgy tökéletesen jellemző – világfájdalmat. Mások helyett is üvölteni, kiélni a szenvedésüket, ha már ők nem képesek rá, csak végre éljünk már egy olyan világban, ahol az embernek ha van is problémája, nem siránkozik rajta, hanem megoldja!

És huszonegy évesen itt ülök egy neves irodaház mégnevesebb cégének irodájában. Persze nem mint helyi munkásember, és még csak az öltönyt sem kellett magamra vedlenem. És nem értik, ki vagyok, kik vagyunk, miért vagyunk itt, miért vagyunk kiemelve közülük, és miért nyalják csillogóra a seggünk. Talán pletykálnak is rólunk, mert annyira kilógunk a sorból. És mégis… Mit keresek itt?

Szabina… Ahogy mondtam, nem megy. :) Ez kicsit olyan, mintha azt kérném tőled, hogy rajzold le a szeretetet – „etetet” milyen furcsa szavak vannak… Ne egy szívet, ne egy párt, még csak ne is egy elcsépelt, giccses, unalomig nyúzott metaforát. Az érzést magát. Azt hiszem a legtöbb művész törekedett erre, vagy legalább megfogalmazódott benne a vágy, ha épp nem ez a vágy mozgatta egész munkásságát, hogy érzéseket fogalmazzon meg alkotásaival. Azt hiszem erre a ma embere nem alkalmas teljes mértékben. A zene, írás, egy festmény ébreszt ugyan érzelmeket, de nem az érzelem maga. Azt hiszem bármiféle művészetnek csak úgy van értelme, ha a cél nem más, mint érezni és éreztetni a mű által. Ezért is kell még nekem sokat tanulnom… Talán egyszer, később, ha már jobban hiszek magamban, és le tudok szólítani – sikerrel :) – tarajos lányokat, akkor megpróbálom újra, és leírom neked a Szeretetet. Etetet…