Falevél

Egy évet lépett mérföldes csizmájával az Idő. Vagy többet? Nem tudom már, nem is számít. Minden ősszel, az első falevelet ágáról elszakító szellő egy szőke haj, és a vörös posztókabát gyapjúszálkavalkádját átjáró parfüm illatát hozza. És történetünk lehetne cukormázas nyálregény is, de nem ezt a felét szeretném elmesélni. Ennek most csak annyiban van vonatkozása, hogy minden erősebb emlékem annyira élénken él a fejemben, hogy illatok, ízek, érintések szintjén is fel tudom idézni őket. Az ősz, a falevél, a gesztenyeszedés, a haj és a parfüm… Ezek életem legboldogabb időszakát jelentik. Nem kapaszkodok már jó ideje ebbe az emlékbe, talán éppen ezért lett annyira gyönyörű és meghatározó. De ami nagyon szokatlan, hogy mostanában folyamatosan érzem ugyanazt a boldogságot. Persze nem ugyanaz, de ugyanolyan jó. Olyan, mintha meg tudnám ölelni az egész világot, hogy „itt vagyok gyerekek, szeretlek titeket! Píszenláááv, táncoljunk!”

Ha pár évvel fiatalabban ezt a giccsparádét teszik elém, amit éppen összeírni készülök, biztos elhányom magam. De ennél kevesebb túlzás nélkül nem érezném hitelesnek, nem vagyok akkora író, hogy egyetlen szóvá varázsoljam össze ezt az érzést, hogy akkor és ott, amikor olvasod, azt mondja, amit leírtam. Ne többet, és ne kevesebbet, azt.

Az emberekkel az a baj, hogy görcsölnek. Nem tudják egy pillanatra sem elengedni magukat, mindenáron célokat akarnak elérni, megfelelni mindenkinek – vagy éppen nem, kipipálni mindazt, ami nekik megfelel – vagy éppen nem, és közben elfelejtenek élni. Nem a céltalanság pártfogója vagyok, és a célhajhászást sem támogatom. Egyszerűen azért üvölt belőlem – és természetesen mindenki másból is – minden egyes tett, gondolat, hang, mert szeretetlenség van. Pedig nem erre vagyunk ítélve, mi – és nem az emberiség nevében értve mi – vagyunk a felelősek azért, amit az életünknek nevezünk. Egyenként, személyenként, én és te felelünk a saját életünkért. És ha ez alól a felelősség alól nem kibújni próbálok bármi áron, hanem kihúzom magam, és megélem, mivel jár ez, na akkor vagyok boldog. Nincsenek problémák, csak kifogások az életből fakadó felelősségem alól. És háhá, most láss csodát: a lehető legostobább dolog nem megélni ezt…

Köszönöm a szót.